Nem egyszerű dolog éjszaka egy erdőben tájékozódni...

Megmondom őszintén egyedül biztosan eltévedtem volna. Sötét volt és minden alaktalannak és egyformának tűnt. Egy ideig számoltam hányszor fordulunk jobbra vagy balra, aztán feladtam. Talán ha negyed órát sétáltunk, de olyan cikk-cakk útvonalon, amit képtelenség volt megjegyezni. Mintha direkt bonyolította volna túl ez rafinált vadász, hogy milyen úton vezet minket.

Mindenesetre megérkeztünk egy romhoz. Valaha akár még kastély is lehetett volna a méretei alapján. Azonban se tornya, se dísze, se egy ép cserepe nem volt. A vadász mutatta, hogy lépjünk be az ajtón, de Veikum inkább az egyik erkélyre kapaszkodott fel. A vadásszal a javasolt földszinti ajtót léptük át és onnantól elszabadult a pokol...

Odabent poros, nyikorgó lépcsősoron jutottunk fel ahhoz a balkonhoz, amelyen Veikum ácsorgott. Nagyon tudományos tekintettel vizsgálgatott valamit a ház falán. Ahogy észrevett megborzongott és besomfordált az ajtónyíláson. Ahogy bezárta maga mögött a szabadba nyíló ajtót égett hús szaga csapta meg az orromat. Megfordulva egy csúf teremtményen akadt meg a tekintetem. Testét égésnyomok borították, hörgött és felénk kapott. Intézkedni próbáltunk, de támadónk Veikumon akkorát taszított, hogy a fal adta a másikat és az antier összecsuklott. A lény felé csaptam, de szinte meg sem érezte én viszont annál nagyobbat kaptam viszonzásul. Tisztán látszott, hogy ennek a fele sem tréfa! Felkaptam az eszméletlen hangyászt és vádló tekintetemet a sarokban rettegő vadászra vetve átlendültem a karzat korlátján. Általában ügyesen érkezem a földre, de most az antier súlya megzavarta az egyensúlyomat. Kifordult a bokám. A fájdalom elöntötte a tudatomat. A szörny viszont nem követett. Csoszogó hangját a fejem fölül hallottam továbbra is. A lépcsősorok között nagy díszes ajtó terpeszkedett pont középen. Benyitottam és majd el ájultam a döbbenettől...